Miről beszéljünk a WC világnapján?

November 19-én ünnepeljük a WC világnapját. És hogy mire ez a nagy felhajtás a legkisebb mellékhelyiség uralkodó berendezési tárgya körül? Egyrészt mindjárt luxuscikké, a legvágyottabb ülőalkalmatossággá változik szemünkben ha hirtelen úgy hozza a szükség, másrészt azáltal, hogy a toalettről beszélünk káros tabukat döngetünk. Mindenki jár WC-re, és nem mindenkinek természetes, hogy időben odaér. Erre a problémára pedig van megoldás, tehát vétek elhallgatni önmagunk és orvosunk előtt.

A WC világnapja csupán első hallásra banális esemény, valójában egy rendkívüli jelentőséggel bíró ünnep, mely Magyarországon az inkontinenciával küzdő több százezer ember problémájára hívja fel a figyelmet. Nem szabadna előfordulnia, hogy prüdéria, álszemérem miatt ne merjünk nyíltan beszélni ezekről a kérdésekről, hiszen a megoldás nem az, hogy WC-től WC-ig tervezzünk egy-egy városnézést vagy bevásárló-körutat, hanem a gyógyszeres és nem gyógyszeres terápia nyújtotta lehetőségeket egyaránt használva az állapot súlyosságától függően, avatott szakemberek segítségével kiválasszuk a legjobb gyógymódot, szükség esetén a megfelelő gyógyszert vagy gyógyászati segédeszközt, hogy kigyógyulhassunk a betegségből vagy megállíthassuk annak romlását. A WC világnapja ebben a megvilágításban különleges figyelemfelhívássá válik minden ember számára: szól azoknak, akiknek már voltak vizelettartási gondjaik, és azoknak, akiknek még csak lesznek.

Prágai randevú vécétől vécéig

Az a csodás prágai kirándulás! Időutazásként éltem meg a sétát a Károly hídon, próbáltam elkapni egy-egy több száz éves kőszobor tekintetét, kilesni mit érzett a hajdan volt művész, amikor alkotta őket. Figyeltem a tangóharmonikás öregembert cseh népviseletében - vajon hány őt fényképező turista tartja be a cserekereskedelem szabályait? Nem sokan. Ő mégis mosolygott mindenkire, még meg is emelte kalapját egy őt tapsoló kislány után. Az óváros élettel zsúfolt utcáit már magam mögött tudtam, a Várhoz vezető lépcsőfokokat még magam előtt, és úgy döntöttem, ebben a helyzetben nem tehetnék jobbat, mint hogy elfogadjam a folyó partján álló banya-báb invitálását: ugyan üljek már le egy sörre a vele szemközt kihelyezett teraszra. A söröm mellé társaságot is kaptam egy helybéli egyetemista személyében, aki még a további turistáskodásban is hajlandó volt idegenvezetőmmé szegődni, cserébe, ha nem kell egyedül elfogyasztania napi folyékony betevőjét. Kapcsolatunkat szigorúan kezeltem: ha ő meghív egy korsónyi helyi nedűre, cserébe én fizetem a következőt. Remek hangulatban vágtunk neki a felfele vivő sétának. A Vár is tetszett, alkalmi útitársam is, akinek épp azt kezdtem taglalni, mi vitt rá a magányos utazásra, mikor egyszer csak félbe kellett vágnom magam "Hol van itt egy vécé?" felkiáltással. Hirtelen tört rám az inger, de annál sürgetőbbnek bizonyult. A Várban egy közvécét találtunk, mely előtt hosszú sor kígyózott, a közelben pompázó elegáns étterembe meg mégsem hívathattam meg magam, maradt a rohanás hanyatt-homlok vissza a sörözőbe - amely egy rendezvény előkészületeire hivatkozva időközben bezárt. A szemközti gyorsétterem lett a megmentőm - az enyém persze, nem a fogyókúrámé, bár annak aznapra már a sör miatt úgyis leáldozott! Behamburgereztünk, majd a folyó partján kötöttünk ki újra: néztük a kacsákat, csevegtünk és hallgattuk a közeli étteremből kiszűrődő zongoraszót, mindaddig, míg a sörre elfogyasztott vaníliaturmix meg nem tette hatását, és nekem megint csak egy fogalom villogott pirosan, minden más gondolatot kiszorítva a fejemben: "WC-WC-WC!" Szégyelltem volna vécétől vécéig rángatni új barátomat, így rövidre zárva a romantikát elbúcsúztam tőle és visszaszáguldottam a szállásomra. Még épp elértem abba az áldott kis fehér csempés mosdóba, ami - abban a pillanatban, mikor lehuppantam a WC deszkára úgy éreztem - megmentette az életemet! Miután dolgom végeztével elhagytam a kis helyiséget, mindjárt rájöttem, hogy előzetes terveim szerint ezt a hálatelt bókot nem a WC csésze "fülébe" suttogtam volna, de némi öniróniával igyekeztem elégedett maradni: ami muszáj volt, az sikerült, sőt, ha úgy vesszük, annál több is az aznapi kirándulás során.

Egy kis WC-történelem

I. Erzsébet angol királynő keresztfia J. Harrington fejéből pattant ki az első vízöblítéses WC-kagyló terve 1596 körül, az illemhelyen használatos papírt pedig 1890-ben tekerték először a maihoz hasonló módon csigába. Bármily természetes számunkra, világviszonylatban a WC ma is luxuscikknek számít: Az emberiség egyharmada nem rendelkezik olyan hellyel lakókörnyezetében, ahová rendszeresen vizelni és székelni járhatna. A házi pöcegödröt Párizsban tették kötelezővé először az 1500-as években, és állítólag szintén ebben a városban valósította meg az 1700-as évek közepén a nyilvános WC-k nem szerinti kettéválasztását egy erkölcsös bártulajdonos.